A pofonokról

Mi kell ahhoz, hogy egy ember végre észbe kapjon, hogy ahogy él, az nem jó? Minek kell történnie, hogy felkapja a fejét? Pofonok. De mennyi és mekkorák? Először jönnek a kicsik. Apró kis sorsjelzések, amik megpróbálnak minket másfelé, egy valószínűsíthetően jobb irányba. Aztán jönnek a betegségek. Először kicsi. Aztán sorban a nagyobbak. Valahol itt indul az én történetem.

Lassan kinyílt a szemem és csak bámultam a plafont. Félig voltam betakarózva. A férfi, aki az előbb még mellettem volt, egy szívecskét borotvált a mellkasomra. Emléknek szánta, vagy ajándéknak? Ki tudja. Azon gondolkodtam, hogy fogok így emberek közé menni? Mozdulatlanul feküdtem és az eddigi életemen járt az agyam. Mi változott meg bennem? Mi változhat? Fogok-e tudni ezután a nap után jobban élni? Nem volt sok időm gondolkodni, mert kinyílt az ajtó. Négyen jöttek be a műtőbe, ahol eddig egyedül voltam, az ágyhoz kötözve. Három nővér és az orvos. Az egyik nővér betakart és próbált megnyugtatni, hogy nem lesz baj. Könnyű neki. Cseréljünk helyet. Én műtök, ön fekszik. Pofon egyszerű. Aztán elkezdtünk beszélgetni az orvossal. Kellemes, nyugtató hangja volt. Még az a mondat is, hogy “Ez most egy kicsit fájni fog” szinte kellemesen hatott. Amíg be nem szúrta az érzéstelenítőt. Ott már elkezdtem a menekülésen gondolkodni. Rájöttem, hogy ezért vagyok megkötözve. Hja. A rutin. Aztán éreztem, hogy az ágyékomat nyomkodja. Mondta, hogy vegyek egy mély levegőt és készüljek fel, mert ez most kellemetlen lesz. Mintha egy lándzsát vágtak volna belém. Aztán már csak a katétert éreztem, ahogy lassan kúszik fel a testemben, utat törve ahhoz a szervemhez, amellyel talán a legkevesebbet törődtem az elmúlt évek folyamán.

Az elmúlt évekről…

Sosem voltam egy szikár ember. Bár kiskoromban ember volt a talpán aki egyáltalán a mozgásomat le bírta követni, de az idők változnak. Hogy milyen körülmények, mi tesz evésfüggővé egy embert? Ezt fogjuk mi együtt kideríteni. Én írok, önök olvasnak és egyszer csak kibontakozik valami. Érdekes dolog az evésfüggőség. Sosem éhes különösebben az ember, de az agya mégis folyamatosan ízélményt követel. Állandóan kiadja a parancsot, hogy állj föl és egyél. Mindegy, mit. Ami legközelebb van. Mennyit? Amíg meg nem fájdul a has, el nem fogy az étel, vagy meg nem unjuk. Véletlenül sem annyit, amennyire szükség van. Ennek megvannak a maga hátrányai. A hízás csak az egyik dolog. Lassul az élet, lassul a gondolkodás, nehézkessé válik a létezés. Igen. Ez az. A lét elviselhetetlen nyomorúsága. Nehéz a világon lenni. Mindig drága nagymamám jut eszembe, aki 94 éves korában tért vissza a teremtőhöz. Ő mondta, hogy nem eszem sokat, mert akkor nem tudok dolgozni. Amióta az eszem tudtam, falatokat evett. 45kilósnál többnek nem láttam. Ha kapott egy szelet sütit, azt félbevágta és a felét eltette másnapra. Anyagilag is kifizetődő és egészségileg is. Nemigen emlékszem, hogy beteg lett volna. Persze mindenki teste más. Édesapám 20 éve küzd az alkohol démonaival és időről időre ők kerekednek fölül. Mégis, rendszeresen felemlegeti a család, hogy jobb a véreredménye, mint az enyém. Korábban megbeszéltük, hogyha eltávozik, akkor a máját tisztelettel, lestoppolnám, mert az enyémmel folyamatos gondok vannak. Nem érzem, csak a véreredmény mutatja. Idén egy ultrahang valami cisztát, vagy mit talált rajt. Azt mondták az orvosok, nem gond ez. Igaziból, középkorú nőknél szokták ezt kimutatni, amikor a szervezet túlzott mennyiségben termeli az ösztrogént. Ezt nem gondoltam tovább. 30 éves vagyok. Most kellene erőm teljében lenni, erre nővé változok? Erre valljuk be, talán kicsi az esély. Találtak még a veséimben négy követ. Itt álljunk meg.

Öt éve küzdök vesekővel. Megannyit világra szültem, kihajtottam, ultrahanggal összetörettem. Mindig kiújultak. Először évente, aztán félévente, végül 2-3 havonta. A legutóbbi, mit megszültem 1,2cm volt. Mint egy kis szikla. A vesekő születésénél az igazi blind az, hogy nem tudni, mekkora. Az enyémek pár milisek szoktk lenni. Többé-kevésbé simán kijöttek Egy 1 centiset kellett törni két éve. Az egyik barátom vitt el a kórházba. Bent belém szúrtak  valamit, befeküdtem a gép alá és elkezdtek zúzni. Egyszer csak kopognak. Kinyitja a nővérke. Valamit hallok, aztán ennyit mond:

“-Uram, ez eg kórház, ilyet nem lehet! 

– Naaa, csak egy fotót. Olyan vicces, ahogy itt szenved. :)”

Akinek ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségre. Szóval a kő. Idén márciusban kaptam egy rohamot, ami abból áll, hogy begörcsöl a vese, te beveszel 2 no-spát, egy algópirint és kisbabapózban fekve, sírva várod, hogy alábbhagyjon. Idén sem történt máshogy. Épp dolgoztam. A KávéBár bazár egyik standját vittük, amikor éreztem, hogy  megpattan egy húr. Nagynehezen kibírtam a napot. Töméntelen gyógyszer, de csak kibírtam. Hazafelé, éjjel, a pályán megálltunk egy kútnál, hogy mindenki elvégezze folyó ügyeit. Jön jön jön, egyszer csak elzárták a csapot. A kő beszorult. Akkor már sejtettem, hogy baj van. Írtam egy sms-t a kolléga nőmnek: “Vegyél egy újságot. Vagy egy könyvet. Ez hosszú lesz.” Aztán elkezdtem ugrálni. Éreztem, ahogy mozog a kő, de nem jön ki. 3/4 óra után kimentem. Nagynehezen bekászálódtam a kocsiba. Vezetni már nem tudtam. Ahogy megmozdultam, fájdalom hasított belém. Közben egy egész team dolgozott már a bajomon, az ország 3 pontján. indenkit felébresztettem, akinek dr-rel kezdődik a neve. Mindenki azt mondta, hogy ügyelet, mert elzáródás van és fel kell menni érte. Ezt nem akartam elfogadni. Hogy oda fel? Ki van zárva. Only EXIT! Amikor hazaértem, már alig álltam a lábamon. Eldöntöttem, hogy ha egy órán belül nem “lövöm” ki, lemegyek az ügyeletre. Aztán bementem a wc-re, bevettem a számba egy fadarabot, amit 10 éve volt egy emlékem egy favágásról és elkezdtem “szülni”. Fél óra elteltével éreztem, hogy megmozdult. Bellt irányba. Egy akkorát nyomta, hogy egy ágyúgolyót elvitt volna a lendület. Megindult a kő. Éreztem, ahogy jön fölfelé. Aztán egy velőtrázó csattanással kilőtt. Amikor megláttam, elsírtam magam. Lerogytam a földre és sírtam. Aztán felálltam, összetakarítottam és lfeküdtem aludni. A kő elemzése kalcium-karbonátot mutatott. Mészkő. Azt mondták, ez gyakorlatilag bármitől lehet. Ezzel most beljebb vagyunk. Azóta is nődögélnek, de azt látom, az orvostudomány vészesen keveset tud a vesekövekről. Amikor kiderült, hogy még négy van bennem, csak a válluk húzkodták, hogy majd kijönnek és akkor nem lesznek. Köszönöm.